A folytatás ….
2011 december 20. | Szerző: linecaro
Jah! Jó rég írtam! Ismerősök is mondják eltűntem. Pedig nem? Csak csendben voltam! A régi olvasók tudják miért is volt ez a csend minden területen, aki meg nem az olvassa vissza!
Szóval újra itt vagyok! Régóta dédelgetem a gondolatot, hogy folytatom a naplómat, és őszintén már kicsit meg is bántam, hogy az elmúlt 1 évben nem írtam le a gondolataimat és érzéseimet. Hogy miért? Mert nagyon mélyről indultam és azóta sikerült kikaparnom magam az élettelenség legmélyebb bugyraiból. Néha amikor engedek az önsajnálatnak akkor talán inspiráló lenne visszanézni, hogy honnan is indultam és hová is jutottam.
Hová is jutottam? Hát őszintén mondhatom, hogy a legmélyebb gyászból sikerült viszonylag épp ésszel kijönni. Nem kívánom senkinek! Ma már jól vagyok! Ezt a hosszú gyászutat és a gyötrelmes gyászmunkát nekem kellett végigcsinálnom! Persze mellettem állt a család és a barátok és olyan emberek álltak mellém ebbe a nehéz feladatnál akikről álmodni se mertem volna! De este magányosan feküdtem és bizony sokat voltam egyedül, vagyis Én és a Gondolataim! Mondhatom, hogy életemben nem gondolkodtam ennyit, mint az elmúlt 1 évben. Volt min!
Most tartok valahol, ami még nem a teljes gyógyulás és talán nem lesz az soha, habár az “idő minden sebet begyógyít”. Persze ha valaki egy éve ezt mondta nekem, majd a torkának ugrottam, olyan mély volt a fájdalmam. De ma már tudom, hogy milyen igaz ez a mondás. Hiszen úgy nem fájhat, mint akkor fájt, akkor nem is lehetne folytatni. És hát az idő múlik! Könyörtelenül! Visszafordítani sem lehet! Ma már próbálok a mának és a jövőnek élni és egyre ritkábban visszanézni a múltba és akkor is csak a szép emlékek jönnek és már az emlékezés sem fáj.
Milyen csodás is az emberi elme, az emberi természet! Meggyógyítja önmagát! Férjem elvesztésekor azt hittem itt és most van vége az egész életemnek és már tényleg semmi, de semmi értelme. Lám, és mégis van tovább, és még tovább!
Most itt állok és vannak terveim a jövőre nézve! Szinte el sem hiszem! Olyan erő van az emberbe és saját magamba is annyi erőt találtam, amit soha nem is gondoltam volna, hogy ez mind bennem van. Hol volt ez eddig? Valószínűleg ott volt mindig csak most volt rá igazán szükségem!
Megváltoztam és a gondolataim is változtak, de főleg a körülmények. Gyermekét egyedül nevelő anya lettem! Tudom nem vagyok ezzel egyedül, de nekem nehéz volt feldolgozni, hogy egy 20 éves kapcsolatnak ilyen vége lett és 36 évesen itt maradtam egy 6 éves kisfiúval. Szóval most kicsit féllábú a család, de azért elvagyunk!
Jelenleg a karácsonyra készülünk nagy erőkkel! Furcsa lesz megint úgy eltölteni a karácsonyt, hogy a férjem már nincs velünk. Tavalyit karit egy furcsa kataton állapotban töltöttem, de kicsit félek az ideitől, mert most túl tiszta a fejem. Persze tudom, hogy a gyerek és a család előtt tartani fogom magam, mert nem ronthatom el a gyerekek örömét.
De tudom, hogy most már csak jó jöhet!
“Nézz fel az égre! Lélegezz be néhányszor, jó mélyen. Gondolj arra –
csak egy pillanatra -, hogy Csodában élsz, és benned is Csoda van!”
Mert higgyétek el nekem, főleg ha én mondom:
AZ ÉLET CSODÁLATOS!!!!
2011 április 6. | Szerző: linecaro
Túl rég írtam. Nem is akarom leírni, hogy mennyi minden történt velem utolsó bejelentkezésem óta. Pedig megérni akár egy regény is írni, mert mindenki azt mondja ilyen nincs, és velem megtörténik, minden lehetetlen.
A lényeg, hogy a napok telnek, és telnek. Most már látom, hogy igaz az a mondás, hogy az idő miden sebet begyógyít. Na, még az én sebemen van mit gyógyítani, nem is keveset. De az is igazi jó kis mondás, hogy az élet megy tovább. És tényleg!
Az hittem nem élem túl az első napokat, hónapokat és lám itt vagyok! Túlélem! Egyenlőre nincs is más választásom, és most már ki merem jelenteni, hogy túl is akarom élni. Az elmúlt több mint 5 hónap sok mindenre megtanított, és tudom, hogy most állom ki életem legnehezebb próbáit, amit a gyász és az utána lévő gyászmunka ad.
Tegnap már az iwiwre is ki tudtam írni, hogy özvegy vagyok. :(((( Utálom még leírni is, de szembe kell néznem a ténnyel. Persze most megint őrlődök szokás szerint,pont azon, hogy ez egy árulás a férjemmel szemben. 🙁 Hülye vagyok mi?
Egyébként így kétségek, és őrlődés, kétségbeesés, önsajnálat és gyásszal telnek napjaim. Azt már nem mondhatom, hogy sírással, mert néha úgy tűnik, hogy elfogytak a könnykészleteim. Persze azért néha bírok egy egész hétvégét is taknyos zsepik között vergődni. Még jó, hogy van a gyerek, aki miatt muszáj felkelni, aki miatt muszáj emberek közé menni.
Szóval vagyogatunk, vagyogatunk! Talán majd egyszer már összeszedem magam és gondolataim annyira, hogy néha le is merem majd írni a velem történteket. De egyenlőre ennek még nem jött el az ideje, most más dolgom van, most még emésztem és próbálom elfogadni az elfogadhatatlant, és feldolgozni a feldolgozhatatlant. Ez most az én feladatom. Meg az hogy a gyerek minél kevésbé sérüljön.
Egyszóval majd talán lassan jövök és írogatok és jövök és olvasgatlak benneteket.
Új év = kényszerű “új” (más) élet (nekem) :(((
2011 január 10. | Szerző: linecaro
Új évi fogadalmam egyike, hogy újra elkezdem írni a naplómat. Főleg terápiás céllal.
Épp néztem, hogy tavaly a házassági évfordulónk előtt írtam, ami valljuk be, volt vagy 9hónapja volt.
És mi is történt velem enny idő alatt?? Főleg mi történt 2,5 hónapja??? :(((( Hát annyi biztos, hogy nem lesz több házassági évfordulónk!
Még most sem fogtam fel, és leírni meg nem is nagyon tudom. Hogy is írjam? Mit is mondjak? Még most sem akarom elfogadni a tényt!! :(((
Özvegy lettem! Egyszerűen szörnyű így leírni és még szörnyűbb látni, amikor a nevem elé már odaírják: özv. X.Y. Most nem akarom részletezni, hogyan és miként, talán majd ha tudok róla beszélni. A lényeg, hogy egy tragikus gázolás áldozata lett életem első, egyetlen szerelme! Úristen! Fáj ahogy ezt leírom!
Jelenleg a gyász foglalja le minden időmet, legalább is szeretném ezt hinni. Valójában pedig elég kevés időm van feldolgozni a történteket. Egyenlőre még tolom magam előtt a dolgot. Sajnos nagyon sok az elintéznivaló is, egyszerűen vannak hetek amikor belefulladok a rohangálásba, amiért hálás is vagyok a bürokratikus szerveknek, a bankoknak, mert addig sincs időm lelkizni, csak agyalni “a mi lesz velünk ezután” programom és hát van min gondolkodni, mert a dolgok nem állnak valami fényesen.
Mi is lesz velünk? Nem tudom! Most csak vegetálok! És már ez is nagy szó, hogy jelenleg már egyre kevesebbszer jut eszembe, hogy én is meghalnék. Csak múlnak napok egymás után. De milyen lassan!!… Úgy érzem húzzák az ídőt, főleg az éjszakákat… nem tudok aludni!
Furcsa az is, hogy megváltoztak a dolgok körülöttem, de persze főleg én változtam. Másként látom a világot, másként látom az embereket, és másként látom a kapcsolataimat másokhoz (sajnos a környezetem is másként lát, és másként is közeledik, vagyis inkább nem közeledik, de ez egy külön misét is megér). Az is érdekes még, hogy míg eddig hiába vagyok fiatal, féltem a haláltól és mindentől úgy általába izgulós voltam, most viszont nem félek semmitől, még a haláltól sem. Olyan természetes lett hirtelen, már nem gondolok rá mi lesz ha én nem leszek, mert tudom, hogy semmi nem lesz. Nem leszek és kész! Ilyen egyszerű! Egy képzeletbeli radírral eltörölnek a föld színéről a maradékot meg beássák a föld alá. Durva és nyers dolog így leírva, de ez történt a férjemmel is. Legalább is én így látom! Elment itthonról éppen és egészségesen, és soha többé nem jött haza! SOHA!
Még mindig nem hiszem el! Tudom, hogy megtörtént! Tudom, hogy nem jön haza! Tudom, hogy ez nem fog megváltozni! Mégis! Hazavárom! Úgy szeretném, hogy hazajöjjön! Minden nap kérem, hogy legalább álmaimba látogasson meg, hogy láthassam! Eddig kétszer jött haza hozzám álmaimba. Először talán a halála után 3 héttel. Tudtam, hogy álmodom! Ült az ágyon, én meg hozzábújtam, .. . mosolygott rám … és megsimogatott … megcsókolt …. én meg mondom, hogy: De, hát ez nem lehet igazi, hogy-hogy érzem a csókot és simogatást, hiszen tudom, hogy álom? … Ő meg csak mosolyog tovább … és vége.
Néha azt érzem, nem csak az álmomnak van vége, hanem az életemnek is. Persze az érzéseim egyre finomodnak, és változnak. Tudom és érzem, hogy már mást gondolok és másmilyenek az érzések, inteznitásba és mélységben mint először. Az első 2-3 órára még emlékszem, amikor megmondták, csak ültem és nem tudtam sírni! Hívtam anyut, hogy mi baj lehet velem, hogy nem tudok sírni? Aztán filmszakadás! Kb. 7-8 napra nem emlékszem, csak itt-ott egy-egy foltra, főleg érzésekre, a téboly érzésére…, a kétségbeesésre. Eleinte kifelé is sírtam, manapság, már nem engedem meg azt a luxust, hogy mások előtt sírjak, csakis itthon tudok bőgni és napközben munkahelyen meg belül sírok. A többiek észre sem veszik. Csak mondják a hülye is piti dolgaikat én meg közben emlékezek és sírok magamba.
Próbálok normális maradni, mert látom, hogy félnek tőlem a munkatársaim, a barátaim. Mondják is és érzem is. Mi is a normális ilyen helyzetbe? Nem tudom! Én jelenleg azzal ellensúlyozok, hogy totál hétköznapi próbálok lenni! Nem hagyom el magam, szépen, csinosan öltözök, szinte kínosan ügyelek rá, hogy jól nézzek ki, festem magam, frizurát csinálok, stb. Mindenki dícsérget, hogy milyen jól áll hogy fogytam, hogy milyen jól nézek ki, milyen csini vagyok, stb … Ha tudnák, hogy ez elterelés! .. Ha tudnák mennyi munka van abban, hogy reggel felkelljek! Ha tudnák egy akár egy hajmosás is milyen nehéz! De nem tudják! Persze 1-2 ember talán tudja, mert vesztette el már közeli szerettét! Én persze azt gondolom, mint mások is, hogy a saját fájdalmam a legnagyobb! Szóval jelenleg a külsőségekre helyeztem a hangsúlyt: nem sírok és jól nézek ki = mások szerint jól vagyok, jól viselem a dolgot! Ha-ha, mi az nekem elveszteni egy férjet, egy szeretőt, egy társat, egy barátot, elveszteni a másik felemet. Szó szerint mi ilyenek voltunk! Vagyunk! Múlt időben is írni mindenről! Na ilyenkor mégis utálok élni! Ja és ami a legnagyobb közhely: Erősnek kell lennek a gyerek miatt!
Erő! Ebből most nincs sok! Nem érzem! Talán majd egyszer ez is megváltozik! Ja, és ami még nincs az a türelem. Szegény gyerkőcöm, aki szintén elvesztett egy apát, és kapott egy tébolyult anyát, jelenleg ő a szenvedő alanya a hisztijeimnek, a hangulatváltozásaimnak, a dühömnek, a mérgemnek. Látja, ahogy kihúzott háttal kijelentem, “ma nem sírok”, aztán este szépen összeomlok és cafattá bőgöm az arcom és szemem, ja és mellesleg mindenért ordítok vele és minden tehetetlen dühömmet rászórom. Nehéz a helyzet! Csak telne már az idő! Mert bízok a másik közhelybe: az idő gyógyító erejébe. Pesze tudom én, hogy a gyászmunkát is el kell végezni! Tudom! Tudom! Igyekszem… csak nehéz … baromi nehéz!
Talán elsőre ennyi elég is lesz! Már dagadra bőgtem a fejem!
Újra aktuális
2010 április 22. | Szerző: linecaro
Mivel a hétvégén újra választások lesznek, legalábbis nálunk, hát újra aktuális a téma. A múlt alkalommal ugyanis sikeresen 2 órás mosolyszünetet okozott egy félreértés közöttünk a választás miatt.
Történetünk egy szép napos vasárnap reggel indult, amikor is életem párja felteszi a kérdést:
-Kire fogsz szavazni?
-Fideszre!
– Arra a ….., ….. (pontok helyett képzeljen mindenki nagyon-nagyon csúnyákat)
– Miért, te kire szavazol?
– LMP (remélem nem titok, és nem kapok ki miatta hogy elárultam)
-Akarod, hogy rájuk szavazzak?
– Nem, szavazol, akire akarsz.
Miután állatira nem értek a politikához és nem is érdekel, hát a környezetemben végzett közvélemény kutatás hatására a fidesz mellé gondoltam az ikszet betenni. Persze fiatalabb koromban volt még véleményem, amit hangoztattam is, de hát elmúlt, kiölték belőlem minden meggyőződésemet. Apafej meg úgy néz ki mostanság új hobbit talált, ami a menjünk szavazni és az érdekel a politika témát öleli fel. Szóval nekem aztán tök mindegy volt, hogy hová ikszelek, így aztán el is döntöttem, hogy én is kicsi pártra teszem a voksom, mert utálom a vitát, és mivel jó feleség vagyok hát oda rakok ahová uram, hátha igaza is van ráadásul, mert hát ő a szaki. Na, elballagunk a kijelölt helyre és szavazunk. Na, akkor amikor férjecském nem akar velem egy szavazófülkébe bújni, már gyanús lehetett volna a dolog, és akkor is amikor a teszkóba se akart bejönni velem, akkor meg pláne amikor a vásárlásból visszajövet mély csendben relaxált a kocsiba. Persze amikor egy 45 perces autóút alatt arra a 10 percenként feltett kérdésre, hogy: Mi a bajod? a válasz mindig az a bizonyos: „SEMMI” volt, ami ugye olyan nőcisen azt jelenti, hogy minden a bajom, és találd ki. Hú, de hosszú út volt! Ja, és ott és akkor megint nagyon sajnáltam, hogy még mindig végeztem el egy vudu-gondolatolvasó-varázs tanfolyamot, pedig szinte napi szinten hasznát tudnám venni. Naná, hogy a barátnőmékhez érve burult a bili, és uram bánatos bociszemekkel kibökte, hogy baja van velem, de én csak élvezzem a napot a barátosnőmmel, majd este megbeszéljük, és egyébként is meg kell hogy bocsásson nekem és meg kell hogy eméssze a reggeli dolgokat. MI VAN! Mi a fenét kell megbocsátani? És mit kell megemészteni?!!!!! „Mondd meg!-Nem mondom! Mondd meg!-Nem mondom!” huzavona után csak kibökte, hogy a baj azzal van, hogy a fideszre szavazok. MI VAN? „Ja, Drágám, ha bejöttél volna velem a szavazófülkébe, akkor láttad volna! Ja, és ha az úton valamelyik – „Mi a bajod?” kérdésemre őszintén válaszoltál volna, akkor tudnád, hogy a icipici LMP-re szavaztam.” Na, ehhez már nincs mit hozzátenni, csak annyit, hogy a pasik is tudnak ám nőcisem viselkedni, megsértődni, duzzogni, és a „SEMMi” kifejezést is pont ott használni ahová való.
Hab a tortán holnap leszünk 16 éves házasok!!!! Hújé! Én már megajándékoztam magam! Végre teljesült egy régi álmom. Ma délután gyönyörűséges műkörmeim lettek! Imádom! 5 év után végre megint és újra hosszú a körmöm.
Vidám percek életünkből, avagy mit gondol egy 5 éves
2010 április 10. | Szerző: linecaro
1.)
Párbeszéd a csókolózásról, és a feleség „sürgető” kérdéséről. (Hiába, nem lehet elég korán kezdeni) :))))
– Anya! Csókolózni akarok veled!
– Nem lehet kisfiam. Én csak apával csókolózok (pirulós szmájli). Majd keresel magadnak egy szép kislányt, feleségül veszed, és vele annyit csókolózol, amennyit akarsz.
– Nem! Nekem nem kell kislány! Én téged veszlek feleségül, és veled csókolózok!
2.)
A legkedvesebb, amit csak egy anya hallhat. (Habár a teljes képhez hozzátartozik, hogy ez legtöbbször csak olyan esetekben hallható párbeszéd, ha valamit adok neki, vagy boldog valamitől, mert mondjuk megengedek neki valamit.)
– Mostantól anyucikámnak foglak szólítani!
– Miért?
– Mert óriásira imádlak, és óriásira szeretlek, szívem minden szeretetével. (miközben ő bűbáj mosolyt villant rám, én meg olvadozok) Te is óriásira imádsz, és óriásira szeretsz engem?
– Igen, drágám! (közben olvadozás) Én is óriásira szeretlek és óriásira imádlak!
3.)
A történethez tartozik, hogy nem vagyok egy csini-baba, de nő vagyok és úgy gondolom, hogy a gyerekek őszinték és valóban úgy is gondolják, ahogy mondják
– Anya, nagyon szép a fülbevalód.
– Anya, nagyon szép a nyakláncod.
– Anya, nagyon szép a ruhád.
– Köszi, de csak az szép, ami rajtam van?
– Nem, minden-minden szép, minden, ami rajtad van, de te is nagyon szépséges vagy! (extra olvadozás és remény, hogy a gyerekemnek tényleg én vagyok a legszebb)
———
– Anya, te vagy az én szépséges hercegkisasszonyom, mert te vagy a lány a családba. :)) :))
———–
– Apa, te vagy a legjobb barátom. Anya, te pedig a legszebb. :)) :)) (és olvadozás, olvadozás, olvadozás) :))))
Életjel
2010 március 30. | Szerző: linecaro
Gondoltam életjelet adok magamról. Jelentem túl éltem a múlt hetet. Lelki fájdalmaim múlóban vannak, mert hát az idő megteszi hatását…., meg az élet is meg tovább… Szóval kezdek magamhoz térni, habár nagyon fájt a temetés, ennyire még kevés dolog fájt, talán a meddőségem gyásza is kb. ilyen fájdalom volt, akkor sírtam ennyit. Persze fizikai állapotomnak az sem tett jót, hogy alig 48 óra alatt 14 órát és kb. 900 km-t utaztam, igaz 4 részletben, de így sem esett jól. Totál ko lettem, kellet 2 nap míg kihevetem. Nem is értem uram, hogy bír naponta 10 órákat vezetni és hetente több ezer kilómétert utazni, nekem olyan volt, mintha kínoznának.
Szóval az élet megy tovább, hol a szokásos mederbe, hol kicsit letérnünk róla, de alapvetően minden okés nálunk. Ezt gyors lekopogom, mert rettegek, hogy megint beüt valami. Persze néha bosszankodok, pl. most megint gyerkőc bepisilése a fő téma, mert múlt hét óta újra minden éjszaka becsurgat. Tatok tőle átragadt rá az én idegállapotom és szépen visszaveri rám, mint egy tükör.
Persze nyuszkát is várjuk, mármint Patrik, én kevésbé, mert nem ez a kedvenc ünnepem. Csak abban bízok, hogy szép idő lesz és lehet menni kirándulni, vagy legalább a bicajokat megjáratni, mert már nagyom vágyom egy kis tekerésre.
Addig is ha nem írnék, boldog nyuszka ünnepet mindenkinek!
Nincs jó hírem
2010 március 20. | Szerző: linecaro
Lehet, hogy 1 hónap hallgatás után nem ilyeneket kéne írnom, de most csak ez van!
Sajnos majd 6 hetes küzdelem után szeretett nagymamám búcsút intet a földi létnek! 🙁 🙁 🙁
Nem is tudok most gondolkodni, szerintem nem is kell. Próbálok felidézni az arcát, a hangját, az egész lényét és persze próbálom elengedni és főleg meggyászolni, mert tudom, hogy a gyász fontos, tapasztaltam.
2010 február 18. | Szerző: linecaro
Hol is kezdjem már megint? Lenne ezer dolog, de a lényeg, hogy nem vagyok jó passzban. Egyrészt megint úgy kezdem néha érezni azt a hülye szívdobogás érzést, pedig egyszer már elmúlt sok-sok hónapra, de úgy látszik megint idegesebb, fáradtabb heteim vannak, mert megint küzdök vele, de egyenlőre nem vészes. Csak azt érzem, hogy nem vagyok 100 %-os és ezt nem jó érzés, inkább csak kellemetlen, így aztán nem is nagyon akarnék dokihoz menni, mert mit is mondhatnék neki, pl: Képzelje dokinő napi 2-szer érzem, hogy dobban 3-at a szívem! :)” Hát érdekes lenne.
Aztán az rossz idegállapotomra még rá is teszek néha 1-1 lapáttal, mert pl. mi a fenének mérem meg a súlyom? Persze mert szeretek szenvedni! Szóval úgy néz ki, hogy a tavaly nyárig leadott összes kilómat, december-január hónapba szerencsésen visszahíztam az utolsó grammig, így aztán jelenleg totál kétségbe is vagyok esve. Így aztán ezen a héten szigorú voltam magamhoz és már addig el is jutottam, hogy habár még egy tornamozdulatot sem tettem, de legalább már erősen elgondolkodtam rajta. Persze ha már a gondolatától is lehetne fogyni, akkor én már sovány lennék, mert nap-nap után eszembe jut a szobabringázás, mert jelenleg fogasnak használom. hi-hi-hi Ergo megint csak kínozom magam a fogyókúra gondolatával és már alig várom, hogy tényleg jöjjön a tavasz és újra bringára pattanjunk a gyerekkel és sokat-sokat tekerjünk, mert tavaly is tett igazán jót, a sok mozgás.
Aztán gondnak itt van még a gyereknevelés kérdése, amiben még mindig nincs sok előrelépés, habár történtek már változások, amik jók. Persze hatástalan egyelőre. Sajna gyerek még mindig bepisil, habár a múlt héten elég bizakodó voltam, hogy már azt mondhattam, hogy 7 napból csak 2-szer pisil be, nem úgy mint előtte, amikor 7 napból, csak 2-szer nem pisilt be. De a legnagyobb baj, hogy a héten eddig minden éjszaka behúzhatom a képzeletbeli strigulát, mert eddig nem sikerül szárazon megúszni. Most már kezdek ez ügyben is tanácstalan lenni, hogy most mi a fene van? Eddig szobatiszta volt és most karácsony óta bepisil szinte minden éjszaka. Az is gond, hogy én ha elaludtam akkor egyszerűen nem vagyok képes felébredni és megpisiltetni, pedig ha néha összejön, akkor megússzuk az éjszakát szárazon. Azt sem hiszem, hogy mondjuk valami trauma váltotta ki, mert ugyan mi lehet az, ugyanis alapvetően azt gondolom, hogy egy normális családba nevelkedik és semmi gondja-baja nem lehet.
Melóhelyen is alakulnak az események. Persze én próbálok változatlanul minden baromsághoz, és mindenkihez jó képet vágni, de most valahogy besokalltam pár embertől és egyre inkább érzem, hogy megint jót tenne pár hét szabi, amire ugye esély sincs, azt meg ugye mégsem kívánhatom, hogy mondjuk szegény gyerek összeszedjen egy kis torokgyuszit, hogy én itthon hédereljek kicsit. Sebaj kitartok és tényleg minden erőmmel azon vagyok, hogy a munkámmal nem legyen gond, a többire meg magasról teszek. Jelenleg ez a szitu, persze azért tisztelet a kivételnek, mert azok mindig vannak.
Most próbálok inkább a hétvégére koncentrálni, mert akkor végre megyünk a havonta szokásos nagyis hétvégére. Úgy érzem nagy szükséges van a családra, aminek van egy szomorú apropója is. Szinte bármelyik percbe kaphatom a telefont, hogy szeretet nagymamám feladta a küzdelmet az életért. Szörnyű így leírni! 🙁 Kerülget a sírás! Apámék a héten utaztak el hozzá és még utoljára meglátogatták és elbúcsúztak tőle! 🙁 Én sajna nem tehetem meg! Iszonyú messze van és a gyerekkel és az ápolásra szoruló dédinkkel ekkora utat nem tudok megtenni, de ha mélyen a szívembe nézek nem is akarok. Inkább megőrzöm magamnak az emlékét úgy ahogy utoljára láttam. 🙁 Jelenleg csak abban bízok, hogy nem szenved, hogy nem érez fájdalmat és hogy még méltósággal be tudja fejezni ezt a majd 88 évet, ami mögötte áll.
Na, ennyit mára! Asszem ennyi „jó” hír megemésztéséhez még nekem is kell egy kis idő.
Help: Ki tudná megmondani, hogy miért nem tudok képet bemásolni a szöveg előtt-után, vagy bárhová? Ha rákattintok a beillesztésre, akkor egyszerűen a kép kikerült a szerkesztő ablakon kívülre és persze ha publikálom a bejegyést nem látszik. Mit csinálok rosszul? A képmérettel nem lehet gond, mert már olyan apró a kép, hogy nem is látszik.
Tele a ….
2010 február 4. | Szerző: linecaro
Mindenki el tudja képzelni, hogy is folytatódik a valóságban ez a mondat, habár én nem rendelkezem eme nemes szervvel. De akkor is!!! Nem látok a pipától!!! Tegnap ugyanis fizetést kaptam! A hőn áhított január havi fizetést, mert én állat elhittem amit a kormány szóvivője mondott (pedig már nem hiszek a mesékben), hogy aszongya: 2010-ben mindenkinek több lesz a borítékba. ha-ha-ha Na, hogy ezt én duplán bebiztosítsam magamnak, hát még ráadásként kértem a jó zsíros kis adójóváírást, ami 15 ezer pínz, elméletileg. Szóval már előre dörzsöltem össze a tenyerem, hogy lesz nekem a jó kis nettóm, meg 15 ezer pénzecske hozzája és még valami.
Aha! A nagy büdös lóf@ …-t!!!! Hát nem kaptam többet, pont egálba vagyok, szóval egy megveszekedett vassal se kaptam többet, pedig elméletileg megkaptam a 15 ezer forint adójóváírást, csak hát a magasságos szuperbruttó miatt több adót kell fizetnem. Könyörgöm, hogy a lószarba van az, hogy aki keveset keres annak semmi nem marad meg, aki meg eleve is jól keres az az idén még többet fog, mert ők a fele adót fizetik, mint eddig. Így aztán van olyan kollégám, aki nálamnál 24 eFt-tal többet keresett, amit én ugyan nem sajnálok tőle, sőt ku..-ára le is …., de engem alapvetően azt érdekelt, hogy ÉÉÉÉNNNN miért fizetek több adót, mint tavaly. Meddig fogják még rólunk leszedni a bőrt, mert nekem már csak az maradt?
Összegezném az elmúlt 1 év veszteségeit (csak nagyvonalakban)
A 2009-es bruttó bérem a 2008. évihez képest 400 eFt-tal kevesebb!!! (legalább volt miből elvonni)
A 2009.12. havi béremhez képest a 2010.01. havi bérem bruttó 8.000 Ft-tal kevesebb, mert újabb bérelvonás volt (megszűnt valami pótlék, vagy mi szösz, és még tájékoztatnám a főnökeimet, hogy még mindig van miből elvonni)
Az idei béren kívüli juttatásunkat is megkurtították, ami egyenlő azzal, hogy évi szinten szintén 30-40 eFt-ot kivettek a zsebemből, de a hab a tortán, hogy nem tudják kifizetni egyenlőre, mert nincs rá fedezett. Hurrá!!
Hangulatjavító intézkedésként a cégvezetés a csóróknak fenntartott üdülői díjakat majdnem a 3-szorosára emelte = csak remélni tudom, hogy a kihasználtság drasztikus esése miatt, már jó előre gondoskodtak az üdülők új tulajdonosáról, aki gondolom a vezetőséghez közel álló személy lesz.
Ó, én elhiszem, hogy válság van! Én elhiszem, hogy spórolni kell! De én naív azt hittem a tavalyi év lesz a mélypont. Úgy érzem tévedtem! De nagyon!
Persze ilyenkor elszégyellem magam, hogy mit sírok, mert legalább nekem még tényleg van miből elvonjanak, mert még így is majd nettó 70 eFt fizetést kaptam, (jaja, de szánalmas így leírva: 2 szakmával, 18 év munkaviszonnyal). 🙁 :(:( Szóval majd akkor kéne csak rinyálnom, ha mondjuk 0 Ft-ot utalnak a számlámra és mondjuk már munkám se lesz. De akkor is! A fenébe! Én dolgozom, a belem kihajtom és már 2 éve csak egyre-egyre kevesebb lesz a borítékba, miközben mindennek csak megy fel az ára!!!
Húh! Ezt most nagyon csúnyán írtam le, pedig még vissza is fogtam magam! De nem fogom kitörölni! Ez is én vagyok!!!
Jaj, és a tényleg a tejszínhab a tortán, hogy még sikerült eme kis anyagias vitámba, – hogy ugye miért kaptam én ilyen keveset? – jöttem rá, hogy milyen egy dög, kétszínű, szarrágó kollégáim vannak. Ugyanis egyesek nem értették mi bajom, és mi a problémám. Nagyon felhúzta magam rajtam. Persze itt nem tudom leírni, hogy milyen kis piti vita volt, de azt tuti, én nem jól jöttem ki belőle, pedig nekem volt igazam. Mert nekem igenis fájt, hogy kevesebbet kaptam, de hát egyesek szerint bele kell nyugodni, mert ilyen a törvény és kész. Ja, csak zárójelben jegyzem meg, pont ő kapott 24 eFt-tal többet. De tényleg mondom, isten látja lelkemet, nem sajnálom tőle, legyen vele boldog. Valószínűleg fordított helyzetbe én is örülnék neki, de talán csóróbb kollegáim felé kicsit nagyobb megértéssel fordulnék. Befejeztem!!! Ezentúl szigorúan csak a munkáról vagyok hajlandó beszélni velük. Van elég munkám! El leszek én azzal, majd max. beszélgetek a tollammal, vagy a számítógépemmel, itthon úgyis megszólítom lakásom élettelen tárgyait is, ha nincs körülöttem értelmes felnőtt korú ember. Miért ne tehetném ugyanezt a munkahelyen? Úgyis egyedül vagyok egy irodába. Annyira ki tud ábrándítani az emberi gyarlóság, és olyan ideges leszek tőle. Ergo felhúztam magam ezen is, meg a fizetésen is, szóval se tegnap, se ma nincs valami fényes napom. De sebaj, jobb tisztán látni a helyzetet, végül is ők csak a kollégáim és nem a barátaim. Hála a jó égnek!!! Mert ugye van az a mondás, hogy a barátait az ember legalább megválogathatja, de a rokonait (és hát szerintem a kollégáit) azt nem. 🙂
Na, jó nem füstölgök tovább, mert árt a szépségemnek (meg a szerénységemnek is). Próbálok túllépni a dolgokon, és inkább arra koncentrálni, hogy akkor most mi legyen, hogy oldjam meg a problémáimat! De egy biztos, hogy a nagy haverkodást a kedves kollégákkal tényleg befejeztem. De, arra azért külön kínosan fogok ügyelni, hogy a munkámmal senkinek semmi baja ne legyen, de hogy én mostantól csakis a saját munkámat végzem azt tuti, a többiek meg majd a szuperbruttó fizetésükkel oldják csak meg maguk a saját kis ügyeiket, én mosom kezeimet. Majd akkor fogok másnak besegíteni és más helyett dolgozni, ha majd az én szuperbruttóm is szuper lesz (tehát sose, hacsak valami isteni csoda nem történik, de abban meg nem hiszek), addig meg csak a jelenlegi fizetésemnek megfelelő munkamennyiséget és felelősséget fogom vállalni, egy ponttal se többet. Na, ez jól megaszontam a világnak!
Szentestén túl
2011 december 25. | Szerző: linecaro
Igen, igen, nálunk is vége a szentestei őrületnek, mert biza az volt! Látni a gyerekek csillogó szemét és azt az örömet, amit az ajándékbontás után láttam a szemükben! Az én drága kisfiam is megkapta a hőn áhított elektromos pörgenttyűt (angolul le se bírom írni és ki se tudom ejteni). Azóta persze azzal aludt, azzal eszik és még a mellékesbe is viszi magával. 🙂 Hi-hi-hi 🙂 Annyira imádom, hogy még ennyire tud lelkesedni mindenért. Hiába ez még a gyermekek sajátos bája! 🙂
De azt is érdekes volt látni, hogy mi felnőttek is mennyire vissza bírunk változni és újra gyerekké tudunk válni egy-egy játék láttán. Kapott pl. a gyerkőc tőle egy mobil játék konzolt 100 játékkal. Hát azt látni kellett volna, ahogy a sógorom vagy fél órán át nem bírta letenni, mert végig “kellett” vinnie egy autóversenyes játékot. 🙂 Aztán ott volt az anyukám (a nagymama), aki totál rácuppant a gyerek készségfejlesztő, kreatív játékára és próbálta megoldani a feladatokat, amik ugye egy 6 éves gyerek kéz-szem koordinációját hivatott fejleszteni. Állati jókat röhögtünk rajta! 🙂 Ja és ne feledkezzünk meg nagypapáról se, aki gyermeki átéléssel lövöldözött a kedves fiú unokája új szivacstöltetű pisztolyával (nem én vettem neki), és épp a karácsonyfadíszeket próbálta becélozni remegő kézzel, kinyújtott nyelvvel a nagy koncentrálástól. 🙂 Szóval nevettem sokat, majd kilyukadt az oldalam. De jó volt látni, hogy mindenkiből kibújt egy kicsit a gyerek és főleg együtt tudtunk örülni a gyerkőcök nagy boldogságának. Kár, hogy csak ilyenkor karácsonykor bújik ez ki belőlünk, ilyenkor elgondolkodok, hogy jó lenne, ha sokkal többször lenne ilyen “karácsonyi hangulatunk”. 🙂
Most kicsit leült a nagy fennkölt karis hangulat, mindenki elvonult kicsit pihegni, habár a gyerekek még mindig az új játékok adta rózsaszín ködbe burkolóznak. Kis drágám is még csak most fedezni fel, hogy a pörgettyűn kívül is kapott más játékokat is.
Én meg csak úgy elvagyok! Sőt dicsérem magamat gondolatban, hogy milyen jól viseltem ezt a karácsonyi estét! Habár a hiányérzet végig ott volt, de nem hatalmasodott el rajtam! Az is hihetetlen sok erőt adott napközben, hogy rengeteg rokontól, baráttól és ismerőstől kaptam szebbnél szebb karácsonyi üdvözlő szöveget. Lám-lám, ilyenkor kiderül, még ha magányos is vagyok néha azért sok-sok ember szeret és nem vagyok egyedül.
Kívánok, hát mindenkinek további szép karácsonyi napokat!
Oldal ajánlása emailben
X