2009. augusztus 31.

2009 augusztus 31. | Szerző: linecaro |

 

Esküvő, avagy kiderült milyen hiányosak az ismereteim a történelem és az irodalom területén

De ne ugorjunk ennyire előre, mert az esküvőig eljutni se volt leányálom. Szokás szerint férjuram hazaérkezett péntek délután, de közölte, hogy szombaton van még dolga. Igen ám, de én délután utaznék esküvőre, mi legyen a gyerekkel? Ha megnyerte, hát vigye alapon a páron elcipelte magával a manót dolgozni. Ergo fiúk reggel el munkába én meg otthon házimunkáztam. Persze esküvővel kapcsolatban bejött minden megérzésem. Kolléganők előző nap bejelentették, hogy ne öltözzünk csinibe! Micsoda? Azt hittem rosszul hallok, így csak azt ígértem meg, hogy se nagy, se kicsi estélyit nem húzok. Persze, naná csinibe mentem, na azért nem estem túlzásba, de megadtam a módját, annyira, hogy uram rám nézett és a szemeit rajtam felejtette. 🙂 Sőt, még ennél is továbbment, meg lettem dicsérve milyen csinos vagyok! 🙂 Hú, de jól esett! 🙂 Azt is eltaláltam, hogy 1 órával előbb ott voltunk, meg az is bejött, hogy az autóban uralkodó rend és tisztaság ismeretlen fogalmak voltak, sőt kolléganő vezetési tudását elnézve a kormány, a fék, a kuplung és a gáz pedálok is nagyon zavarták őt. 🙁 Arra jó volt az egész, hogy levonjam a következtetéseket: 1. ezentúl saját autóval megyek 2. akkor megyek amikor én akarok 3. úgy öltözök, ahogy én akarok. 🙂

Egyébként maga a fogadás, a polgári esküvő csodálatos volt, a díszítések, a csokrok meseszépek és hát a menyasszony és a vőlegény is szépek, mosolygósak és boldogok voltak. Na, de amiért örök emlék maradt számomra az esemény az a templomi esküvő volt. Annyit még életemben nem nevettem és sírtam, mint ezen a szertartáson, habár inkább a kabaré jelző jobban illett volna rá.

Az első percekben csak simán nem értettem mit motyog a pap, aztán egyszer csak tisztult a hallásom és megértettem, habár nem volt benne sok köszönet. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a hivatalos sablonszöveget tényleg hangosan, érthetően és viszonylagosan kevés „ő” betű felhasználásával bírta elmondani. Na, de az összekötő szöveget és sajnos a példabeszédet azt ott rögtönözte, elég gyér szókincsével, ami hemzseget a szlengtől és az „őőőőő” betűktől.

Iszonyat volt! Megpróbálom a beszéd főbb vonulatát szemléltetni. Elméletileg, mint utóbb megtudtam, Verne egyik regénye lett volna az alap, habár elég sokára derült ki és elég homályos az a rész is, hogy mi köze is van egy esküvőhöz, de végül csak kiderült. Kezdődött azzal, hogy megjelent a színen egy bálna, egy hajó, egy 15 éves hajóskapitány. Eddig érthető, szinte van is összefüggés a dolgok között.  Aztán itt volt egy filmszakadás, mert befigyelt a történetbe Szent István és az ő jobbja, pap bácsi itt közölte, idézem: „Valószínűleg ezért, mert jobbkezes volt!” Itt már erőteljesen röhögtünk!:)))))))))))) Az a pont is itt volt, hogy az előzőleg figyelemelterelés céllal bekapott cukorkámat félrenyeltem és akkor már nem csak a röhögéstől és a sírástól fuldokoltam, hanem konkrét fizikális oka volt, történetesen a bazi erős mentolos cukorkám keresztbe állt a gigámba. Persze a sok röhögés és a rekeszizmaim intenzív mozgással bedolgozták a cukrot a gyomromba, és immár ott fejtették kis hűsítő hatásukat, szóval esetemben úgy szólt volna a mondás, hogy: nem a szádba olvad, hanem a gyomrodba. :)))

Jött az újabb kanyar, vissza eredeti kerékvágáshoz a hajóhoz és jött a csattanó, csak kiderült, hogy az iránytű a közös vonulat. Ugye értitek iránytű, házasság, helyes irány. 🙂 Halleluja!!! Ez is megvolt és még tanultam is. Pl. most már tuti elolvasom Verne ezen írását, hogy tudjam miről is van szó, és már azt is tudom, hogy Szent István jobbkezes volt. ha-ha-ha 🙂

Sajnos a hivatalos szövegeket összekötő beszédek során még így is kénytelenek voltunk mellőzni a magasztos érzést és eszméket, mert volt hogy az eskü szövegéről eszébe jutott a papnak, hogy  jártak nála német vőlegények, akiket nem adott össze, de a legszomorúbb, hogy  sajnos még fennhangon el is mondta, és e átvillanó gondolatot nem fojtotta magába.  Mi van????:(

Kb. itt nézett hátra ránk megvetően egy rokon, majd elsüllyedtem szégyenembe, de a végén megnyugodva konstatáltam, hogy az ő válla is rázkódik a nevetéstől. :)))))

Majd újabb hasznos információkra tehettünk szert, mert kiderült, hogy „az arany a legnemesebb acél” :))))))) ami ellenáll a mosópornak, az Arielnek, a mosogatószereknek, pl. a Purnak, a férfi esetében meg, ha mezőgazdaságban dolgozik, akkor a földnek, ha autószerelő, akkor meg az autószerelési cuccoknak. HA-HA-HA HI-HI-HI :)))))))) Na ez volt a vég!

Itt már két embertípust lehetett megfigyelni. Az első típusba az tartozott, aki nem bújt senki és semmi mögé, de csak mert nagyon elől ült, így hát más megoldás nem lévén, teljes magassággal beletemetkezett egy csomag papírzsepibe, azzal a megtévesztő céllal, hogy ő biza sír, ami félig igaz is volt, hiszen a könnyei valóban potyogtak, csak éppen nem szomorúságában. :)))) A másik típusú ember, amit jómagam is képviseltem, elbújt vagy az előtte ülő mögé, vagy egyszerűen csak a pad alá csúszott és hangtalanul, rángógörcsökbe fetrengett és zihálva vett levegőt. Egy közös volt mindkét típusba, oldalra senki nem nézett! Ennek nagyon egyszerű oka volt, mégpedig ha ránéztél a melletted ülőre, akkor kaptál újabb nevetőgörcsöt, ahogy megláttad a szomszédot lila fejét, amint próbál egy pézsébe légcserélni, és visszatartani a kitörni készülő röhögést.

Mit is mondhatnék mást, mint hogy a végén mindenki felpattant és szabályosan kirohant a templomból, a friss levegőre. :)))))))

Egy dolgok azóta se értek, hogy a menyasszony és a vőlegény, hogy bírta ki röhögés nélkül, habár el tudom képzelni, hogy ők forrtak a dühtől, hogy ennyire elcseszték az esküvőjüket. De egy tuti biztos, ezt mindenki megemlegeti és nekem is felejthetetlen élményt adott. 🙂

Más: Persze senki ne higgye, hogy e humoros beszámoló (legalább is annak szántam) összefüggésbe van egészségi állapotom javulásával. Sajna a szombat délelőtt nagyon nem voltam jól, de azt erős házimunkával próbáltam ellensúlyozni, ami sikerült is hiszen délután már kutya bajom se volt. A vasárnap az szuper volt, sehol egyetlen egy szívdobbanás-érzés, sehol egy fájás, szédülés. Ma viszont úgy töltöttem a délután, hogy „a mindjárt fájni fog a fejem”, és „a mintha szédülnék” kettős érzése között nem tudtam dönteni. Ez van most! Sajna kardiológiára még mindig nem tudtam időpontot szerezni, pedig ma kezdett a doki, így vannak elképzeléseim, hogy mikor is jutok be hozzá. Gyerek legalább jól elvan, ma már jó sok kispajtás megkezdte az ovizást, és beköltöztek az új csoportszobába is, ami nagyon szép, nagyon tágas, igaz jön még hozzájuk 10 kisovis. 🙂 Közben persze elkészült a majdnem felújított konyhám is, mert felkerült az öntapadós tapéta. 🙂