2009 november 3. | Szerző: linecaro |

 

 Kb. úgy érzem magam jelenleg, mint az a bizonyos szürke szamár, ami eltűnt a ködben. Én esetemben szimplám beszippantott az élet a maga nagy gondjaival amiből nekem jutott most bőven. Először csak a szimpla lustaság és az időhiány örök körforgása akadályozott a naplóírásba, most meg csak az időhiány, amiben a némi kéztörés is besegített, mert hát dédiként idestova 2 hete elvágódott a lépcsőházba és összetörte magát, vagyis leginkább a jobb csuklóját, az alkarcsontjait, de azokat ripityára. Mindezt olyan művészi fokon művelte, hogy mindenhol orvosi esett lett belőle, rögtön hívták a főorvost és az atyaúristent, hogy nézze meg mert oly rondaság, aztán meg hívták az összes medikát és medikust, mert ezt ugyi nekik is látni kell, had okuljanak és okosodjanak. Na, persze ez sokat nem lendített dédi helyzetén, de legalább odafigyeltek rá. Természetesen meg kellett volna műteni, de ő a 84 évével fityiszt mutatott és azóta sem engedi megműteni magát, ami csak azért is nagyon nagy baj, mert előreláthatólag operáció nélkül csúnya és hosszadalmas gyógyulása lesz (ha lesz egyáltalán), a másik meg hogy milyen lesz az a gyógyulás, műtéttel meg pikk-pakk meglettünk volna. Értem én, hogy ennyi idősen fél az altatástól, de doki szerint semmi akadálya nincs és már két hete győzködik őt, de ő hajthatatlan. Engem nem is az készít ki, hogy majd most előreláthatólag legalább még 12 hétig a gipsz miatt állandó ápolásra és segítségre szorul és szó szerint én lettem, leszek a jobb keze :), hanem az dühít, hogy minden napra jut valami komplikáció még 2 hét elteltével is, és sajnos még nem látom a végét. Vagyis inkább csak a véget látom, mármint az övét. 🙁 Egyre gyengébb, és egyre étvágytalanabb, sokat fogyott. Szóval küzdünk, küzdünk. Én közben megszakadok, mert ott a munkahely, ahol helyt kell állnom teljes munkaidőben, aztán ott a gyerek, akiért szintén hozni-vinni, stb, és most itt a dédi, akit alig tud valamit is önállóan megtenni, épp csak a kisdolog és egy pohár víz nem okoz neki gondot, de a többi nagy akadályokba ütközik. De még így is örülök, mert lehetne ennél rosszabb is és csak hinni akarok a dédi optimizmusában, hogy felgyógyul ebből a kéztörésből, de azért vannak rossz pillanataim is, amikor kétségbe esek, és a tehetetlen düh miatt csak sírni tudok, mert a dédi makacssága, önfejűsége és az a sok-sok dac szinte megbénít, és életem során először nem tudok a helyzettel mit kezdeni. Szóval itt vagyok és vergődök, és megint ott járok, hogy már csak 1 napra tervezek, és az hogy mi lesz a jövő héten abba inkább még csak bele sem merek gondolni. Sajnos férjem se volt eddig oly nagy támaszom a bajba, mert ő hihetetlen indulattal kezelte a dédi elhatározását a műtét elutasítása miatt, így aztán állandó veszekedést szült minden együtt töltött perc. Aztán a hétvégén intéztem mindenki felé egy kis eligazítást, mert úgy éreztem mindenki csak leszívja az energiáimat és ha már az egyetlen emberbe, a férjembe se bízhatok, aki eddig feltöltött hétvégenként, reménnyel, szeretettel, erővel, energiával, most ő is csak vette ki belőlem és bekövetkezett az összeomlás. Most nem mondom valami történt, mert mintha célba értek volna a szavaim, és remélem ez a hét és a különtöltött idő elég lesz a férjecskémnek arra, hogy elgondolkodjon az élet nagy kérdésein és főleg önmagán és abban is csak reménykedem, hogy visszakapom hétvégére azt a férjet, aki szeretek, mert ez az állandóan veszekedős, együttérzésre képtelen ember, aki 2 hete lett, ez nekem nem tetszik. 🙁 Így hát a sarkamra álltam és most vettem csak igazán át az irányítást. Sajnos dédit is elég erősen kell fogni, mert hajlamos arra, hogy állandóan mindenben alkudozzon, pont mint egy gyerek.  Szóval megint csak a küzdelem van. Közben persze épp csak a gyógyulás útjára léptem a szívdobogás-érzésem ügyében, de most minden újra kezdődött, és már mögöttem van 1-2 álmatlan éjszaka is, pedig mit nem adnék egy kiadós alvásért vagy egy nyugodt nappalért, ami csak álom marad, mert nem hiszem, hogy a közeljövőben bármit is változna a helyzet és még akkor örülhetek, ha nem romlik tovább semmi, semmilyen téren.

Hát ez van kérem, apró lépésekkel haladunk, mindig csak a következő éjszakát és a következő nappalt kell kibírni baj, és komplikáció nélkül, no meg infarktus és dühroham nélkül és majd csak lesz valami.

Elismerem most nem voltam valami vicces, de legközelebb megírom a dédivel kapcsolatban megélt kalandjaimat és az ő vicces beszólásait, szóval reszkessetek, mert jön ha nem is a gyerekszáj, de a „dédiszáj”. 🙂