2010. febr. 01.

2010 február 1. | Szerző: linecaro |

 

Közmondások és az igazság

Jelenleg csak közmondásokba tudok beszélni, mert tényleg tudtak ezek a régiek valamit, mert mindenre volt valami jó kis mondásuk. Pl.: Ami elromolhat, az el is romlik. Ez nálunk is így van, mert rögtön az év első hetét kezdtük egy hajnali fél 3-kor kivitelezett csőtöréssel, majd folytatódott azzal, hogy számítógép újra bemondta az unalmast, a lila kis corsánk műszaki vizsgája 100 eFt lenne, ja és a kenyérsütőm is akadozik és csak erős koncentrálásra és sűrű imákkal képes keverni, és sütni. Na, és hab a tortán, hogy a férjecském egy kollégája, aki eméletileg ugye hivatásos kamionsofőr, szépen megnyomta a másik autónk hátulját, pedig csak 2 percet ült benne. ÁÁÁÁÁ! Pancser! De komolyan, ki az a sőför, aki egy tolatóradaros kocsival nekitolat egy betonoszlopnak, mert nem tudja mi az a csipogás a kocsiba. Pancser! Kb. azt hiszem ennyi és nem hagytam ki semmit.

Egyébként más gondunk egyenlőre nincs, legalább is nem tudok róla. 🙂 Sajnos a gyerkőc körül volt egy kis probléma, mert vagy hónapig minden éjszaka bepisilt, amit elég nehezen toleráltam, de aztán kiderült, hogy a matrac amin fekszik nem valami jól szigetel és fárzott anygalom, így egy pléddel áthidaltuk a problémát és azóta minden majdnem happy. Ennek kapcsán rájöttem, hogy eléggé nem egyeznek a nevelési elveink a férjecskémmel, sőt nem hogy nem egyezik, de néha totál ellentétesek. Éppen ezért kicsit kétségbe is estem, mert elég nehéznek tűnik közös nevezőre hozni a dolgot. Ez a különbség a karácsonyi nagy szabink alkalmával bukott ki, hiszen vagy egy éve nem voltunk ennyit együtt. Szóval rájöttem, hogy uram eléggé türelmetlen a gyerekkel és elég hamar felidegesíti magát. Persze azóta apró lépésekkel haladva, de mintha elkeződött valamiféle változás minden téren. Sajnos nekem is rá kellett jönnöm, hogy nekünk kell a gyereket nevelni és nem fordítva. Persze elég nehéz nekem is türelmesnek és nyugodtnak maradni, miközben már vagy 14 órája fennt vagyok, túl egy dolgos hétköznapon, a napi házimunkán, a dédi és a gyerek ellátásán, és még akkor is  legyek megértő és nem üvöltsek én is miközben a gyerek pl.  a földön pörögve követel mondjuk egy cukrot épp a vacsora helyett. Nehéz, de hát mégis csak én vagyok a felnőtt és a gyereknevelés szépsége, hogy ez egy 24 órás szolgálat. Persze az hogy mi ketten a párommal nem egyforma véleménnyel vagyunk alapvető kérdésekben, pl. mi legyen mondjuk a bünti piti dolgokba, vagy hogy a nem az tényleg legyen nem és véletlenül se forduljon át némi hiszti és könnycsepp hatására igénné, és még folytathatnám. Szóval néha úgy érzem, hogy saját magunk alatt vágjuk a fát és a büdös gyerek totál tisztán látja a helyzetet és ki is használja alaposan. A legújabb agymenet találmányom, hogy suttogok. Sajna pár hete úgy nézett ki, hogy se szép szóval se hangos szóval nem értem célt a gyereknél, mert egyáltalán nem fogadott szót és totál úgy tett, mind aki nem hallja, így hát taktikát változtattam, elkezdtem suttogni. Ez nagyon bevállt, mert egyszer csak a gyerek már nem üvöltött és hisztizett teljes tüdővel, hanem ahogy álltam előtte és suttogtam hozzá, egyszer csak elhallgatott, mert rájött hogy nem hall. Édespofa csak nézett a nagy szemeivel és bámult rám, hogy akkor most mi van.  🙂 Hihetlen volt, onnantól kezdve figyelt rám, mert legalább kíváncsi volt a mondandomra. Azóta is alkalmazom a ez e technikát. Egyenlőre jól haladunk, és csak apró lépésekkel, de egyre kevesebbszer fordul elő, hogy fel kell emelnem a hangom, és egyre többször az, hogy első szóra szót fogad, és mintha kevesebb lenne a hiszti is. (csak el ne kiabáljam) Közben persze ezerrel dolgozom rajta, hogy közös nevezőre hozzam az uram és a magam nevelési elveit, terveit, de hát majd csak sikerül valahogy megállapodni.