2011 április 6. | Szerző: linecaro |

 Túl rég írtam. Nem is akarom leírni, hogy mennyi minden történt velem utolsó bejelentkezésem óta. Pedig megérni akár egy regény is írni, mert mindenki azt mondja ilyen nincs, és velem megtörténik, minden lehetetlen.

A lényeg, hogy a napok telnek, és telnek. Most már látom, hogy igaz az a mondás, hogy az idő miden sebet begyógyít. Na, még az én sebemen van mit gyógyítani, nem is keveset. De az is igazi jó kis mondás, hogy az élet megy tovább. És tényleg!

Az hittem nem élem túl az első napokat, hónapokat és lám itt vagyok! Túlélem! Egyenlőre nincs is más választásom, és most már ki merem jelenteni, hogy túl is akarom élni. Az elmúlt több mint 5 hónap sok mindenre megtanított, és tudom, hogy most állom ki életem legnehezebb próbáit, amit a gyász és az utána lévő gyászmunka ad.

Tegnap már az iwiwre is ki tudtam írni, hogy özvegy vagyok. :(((( Utálom  még leírni is, de szembe kell néznem a ténnyel. Persze most megint őrlődök szokás szerint,pont azon, hogy ez egy árulás a férjemmel szemben. 🙁 Hülye vagyok mi?

Egyébként így kétségek, és őrlődés, kétségbeesés, önsajnálat és gyásszal telnek napjaim. Azt már nem mondhatom, hogy sírással, mert néha úgy tűnik, hogy elfogytak a könnykészleteim. Persze azért néha bírok egy egész hétvégét is taknyos zsepik között vergődni. Még jó, hogy van a gyerek, aki miatt muszáj felkelni, aki miatt muszáj emberek közé menni.

Szóval vagyogatunk, vagyogatunk! Talán majd egyszer már összeszedem magam és gondolataim annyira, hogy néha le is merem majd írni a velem történteket. De egyenlőre ennek még nem jött el az ideje, most más dolgom van, most még emésztem és próbálom elfogadni az elfogadhatatlant, és feldolgozni a feldolgozhatatlant. Ez most az én feladatom. Meg az hogy a gyerek minél kevésbé sérüljön.

Egyszóval majd talán lassan jövök és írogatok és jövök és olvasgatlak benneteket.