Fiktív levél a szomszédnak, és el is küldeném, hogy ha merném!
2010 január 8. | Szerző: linecaro
Kedves Szomszédék!
Engedjék meg, hogy boldog és halk új esztendőt kívánjunk maguknak. Egyúttal felhívnám pár apróságra a figyelmüket. Elöljáróban annyit, hogy levelemet nem az irigység szülte, hiszen bátran állíthatom, hogy kiegyensúlyozott boldog párkapcsolatban (magyarul házasságban) élek. És igen! Még így 35-ön túl és ducin is van élet este 8 után. (Bocsi azoktól akik vizuális típusúak és elképzelték, de hát ez van!)
1. ) Ezúton tájékoztatnám Önöket, hogy a múlt év végén megvásárolt lakásuk NEM hangszigetelt, ergo mindent hallunk! Helló! Mondom, MINDENT! Igen! Még azt is! Sőt tovább megyek a társasház egyik lakása SEM hangszigetelt. (Hej, pedig de jó lenne!)
2.) Továbbá felhívnám becses figyelmüket arra az egyszerű fizikai tényre, hogy a “hangos” és a “még hangosabb” közül, mi a “még hangosabbat” halljuk. Így aztán a max. hangerőn bömböltetett tévét, ha túlsikítozzák 2x akkora hangerővel, akkor mi egyértelműen a sikítozást halljuk. Itt szeretnék elővezetni egy kérést. Ha van rá mód, akkor ha már tévét kell hallgatnom a sikítozás háttér hangjaként, akkor itt jegyezném meg hogy én nem szeretem a focimeccseket, sőt semmilyen sporteseményt, a dokumentumfilmeket, a politikai vitaműsorokat, a Mónika és “józsi sót” sem, ellenben Önökkel. De szeretem a zenét, a Jobban rosszbant, a jó krimiket, Dr. Haust, és egye fene a gyerek miatt jöhetnek a mesék, mesecsatornák. Persze megértem ám, ha esetleg ízlésünk ütközése miatt nem tudják figyelembe venni műsorválasztási ötleteimet, mert nem venném a szívemre, ha pl. lekonyulna a cerka és elmaradna akár egyetlen sikítást is.
3.) Itt árulok el titkot. Az újévi éjféli koccintáskor nemcsak boldog új évet kívántam mindenkinek, hanem ezek túl Önöknek még szex menteset is. Persze állíthatom, hogy ezzel a gonosz kis gondolatommal társasházunk összes lakója azonosult, és ha van kollektív tudat vagy csoportos szuggeszíó és még működik is akkor az idén szerintem ne várják a gólyát. Bocsi!
4.) Javasolnám azt is, hogy a hölgy orgazmusos sikítozását kamatoztathatná akár pornófilm szinkronázásba, mert bizton állíthatom, hogy hangi adottságai egyértelműen megvannak hozzá.
Maradok őszinte tisztelettel az Önök felett lakó,
nem süket, nem hangszigetelt lakással bíró,
nem sikítozós, szomszédja
Persze nem küldöm ám el, mert én ismerem a jóízlés határait, de amikor hihetetlen hangerővel és időpontokban elkezdődik a műsor, akkor azért elgondolkodom, hogy vajon tényleg muszáj-e ennyire sikítozni, és ha már muszáj akkor miért vesz az ilyen ember lakást és miért nem költözik egy hangszigetelt házba. Természetesen első alkalommal csak elkerekedett a szemünk és hallgatóztunk, hogy honnan jönnek a zajok, aztán volt bosszús időszakunk is, de mostanra már csak simán kitör belőlünk a röhögés, vagy csak egyszerűen passzívan végighallgatjuk, hogy milyen intenzíven, és hányszor volt orgazmusa a fiatalasszonynak. Hi-hi-hi
Új év, új fogadalmak …
2010 január 5. | Szerző: linecaro
Hol is kezdjem? Vagy inkább hol is folytassam? Kb. ott hagytam abba, hogy járt nálunk a Mikulás. Emlékszik még rá valaki? Fehérszakállú öregúr! Szóval azon túlestünk és ezerrel készültünk a karácsonyra, feldíszítettük a lakást, totál kreatív voltam és mindenhová karis díszeket ragasztottam. Aztán jött a szabim, amit imádtam és élveztem minden percét és rögtön első napon mentem az óviba karácsonyi műsorra. A gyerekek aranyosak, ügyesek voltak, énekeltek, verset mondtak, nagyon jó volt látni és hallani mennyi mindent tudnak. Sajna apa főnöke kicsit másképp értelmezte a szabadság fogalmát, így kari előtt még elküdte egy farciaországi fuvarra, de páromnak sikerült is beesnie 23-án, épp fadíszítés előtt, de már fincsi süti illatokra érkezhetett haza. Ja, de mindez előtt még sikerült szépen összezúznom a térdemet, így rögtön karácsony előtt kipipáltam a szokásos év végi balesetemet/betegségemet. Igaz ebbe a szép történetbe alaposan benne volt a gyerek és hathatós segítsége is, ugyanis kb. 3 órát könyörögtem, hogy pakolja el a szobája padlóját betakaró több centis játékot, ceruzát, legót, építőkockát, 1 vödörnyi kinder figurát, kicsi-nagy autót, és még ezernyi hülyeséget, amiben cselesen megbújt egy roller. Naná, ahogy próbáltam a szobába bejutni és átgázolni a valamiken, és a bigyókon, tutin eltaláltam a rollert, megbotlottam és egy gyönyörűen kivitelezett piruettet követően rázúgtam a rollert legkeményebb, legélesebb részére. Az eredmény az lett, hogy a térdemből ömlött a vér, én üvöltöttem a fájdalomtól és órák múltán már nem csak fájt minden lépés, hanem beszereztem pár hatalmas lilás-kékes foltot és egy bazi nagy csomót a térdem kalácsára, amit azóta is szeretettel dédelgetek, mert nem múlt el.
Na, ilyen előzményekkel vágtunk neki a karácsonynak, ami szuperül sikerült. Vittük a dédikét is anyámékhoz és szokás szerint megültük az ünnepet, volt izgatott várakozás, készülődés, aztán még izgatottabb ajándékbontás a velejáró boldogságtól csillogó szempárokkal, óriási játék partikkal, hatalmas zabálásokkal, finom borokkal, nagy áhítattal, szobát megtöltő szeretettel és még sorolhatnám a csöpögős jelzőket. De tényleg így volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, tapintottuk a boldogságot, a szeretetet és minden szép volt, jó volt. Gyerkőcünk örül mindennek, és kivétel nélkül minden ajándék pont eltalált és neki való, őt érdeklő volt, de a legfontosabb minden körül a pókember jelmez volt, van, és lesz, hiszen azóta rajta van, szinte vég nélkül (megállapodás szerint az utcán nem hordhatja). Persze most még csak reménykedem, hogy egyszer vége lesz ennek az őrületnek a pókember körül, mert néha már tényleg betegesnek tűnik, de gyakorlott és sokat tapasztalt fiús szülők elkeserítettek, hogy ez nem múlik el, max. kicsit csendesedik (és idővel én is hozzászokom), szóval semmi remény arra, hogy akár pár éven belül is búcsút mondhatok, a pókemberes pohárnak, a pókemberes bögrének, a törölközőnek, a pólónak, sőt inkább az idők végezetéig gyűjteni fogjuk a pókemberes akármiket.
Szóval a karácsonyi ünnepeket túléltük étel,- és italmérgezés nélkül és bízok benne, hogy nagyobb hízás nélkül is. Pedig még a szilveszter is hátra volt és előtte a céges vacsi-buli a férj kollégáival, ami mondhatom nagyon volt, mert szó szerint majdnem halálra röhögtem magam, habár senkit sem ismertem, de ennyi nagypofájú, nagyszájú kamionsofőrt még életembe nem láttam és nem is hallottam. Ennél már csak a saját kis szilveszteri bulink volt jobb. Délután rápihentünk az akcióra és este vad díszítésbe kezdtünk. Előszedtünk több éve elfeledett buli dekorációnkat, ami mostanra leamortizálódott némi avítt lufira és ősrégi szerpentinre. Szóval férj minden tüdejét beleadva csak fújta és fújta a lufikat és végeredmény az lett, hogy minden beterítettek a felfújt léggömbök. Természetes az este fénypontja az volt, amikor szerintem a környék összes házibuliját kenterbe vertük a decibelekkel, amit a beporosodott hangfalakból nyomattunk és naná, hogy táncra is perdültünk. Fiatalúr úgy rázta a seggét, hogy csak lestünk, meg persze volt lufidobálás, lufirugdosás, és rengeteg kacagás és hülyéskedés. Eszméletlen jó kis murit csaptunk és a végén egy colás-pezsgős (kinek mi jutott) koccintással kezdtük az új évet.
Hát kb. eddig tartott a mai mesém, ami első szuszra elég is, de hát ha ígéret szép, akkor én még jövök és mesélek. Mi több, hogy csigázzam az olvasókat a köv. bejegyzésbe beszámolók a nem is annyira új szomszédom kedvenc elfoglaltságáról, vagy legalább is egy fiktív levelet közzéteszek, amit szívesen megírnék neki (ha mernék).
Csak a számítógépem …
2009 december 6. | Szerző: linecaro
Szóval csak a számítógép múlt ki pár héttel ezelőtt (és nem én 🙂 ), így most kényszerű hallgatásomnak ez a prózai oka. Persze semmi okom a nagy örömködésre egyébként sem, mert gyerek a héten hörghurutot kapott, és mivel a gyereket arra tanítottam mindenét ossza meg másokkal is ezt be is tartja, hát továbbadta nekem jószívűségből az egészet a torokfájással, a köhögéssel, az izomfájdalmakkal és nem hagyott ki egy tünetet sem. Persze amíg ő pikk-pakk 2 nap alatt túl volt rajta, addig én már a 4. napja dögrováson vagyok. Sebaj, majd holnap megyek dolgozni és én sem leszek irigy. :)))) Na, nem ám! Egy a szerencsém, hogy tök egyedül vagyok egy irodába, így max a fénymásolónak adhatok vírusokat, vagy a számítógépemnek. Mondjuk a számítógépemnek nem is ártana, mert 1 hete egy új rendszert kaptunk, amiből ízelítőt kaptam pénteken, és mondhatom, hogy egyenlőre nem lesz a kedvencem, de hát az én véleményemre ugyi nem kíváncsi senki sem. 🙁
Egyékbént minden a szokásos mederbe megy. Pl. tegnap este nálunk is járt a mikulás. :))) Hozott mindenféle szupi kis ajándékot. Sajnos én nem pucoltam ki a cipőmet, így én még egy árva kis mikicsokit se kaptam. 🙁 Jaj, de az is nagyon jó volt, hogy pénteken 3 mikulással is találkoztunk. Persze gyerek egyből csekkolta, hogy ezek nem egyformák, de nagyon gyorsan túllépett ezen a kis mozzanaton. Na, de azt soha nem fogom elfelejteni, hogy mekkora szemekkel nézett fel a Miki bácsikra, szinte tátva is maradt a szája. 🙂 Édespofa. :)))
Egyenlőre ennyire futotta, remélem napokon belül meggyógyítja uram a számítógépetés akor újra itt legyek.
2009 november 3. | Szerző: linecaro
Hát ez van kérem, apró lépésekkel haladunk, mindig csak a következő éjszakát és a következő nappalt kell kibírni baj, és komplikáció nélkül, no meg infarktus és dühroham nélkül és majd csak lesz valami.
Elismerem most nem voltam valami vicces, de legközelebb megírom a dédivel kapcsolatban megélt kalandjaimat és az ő vicces beszólásait, szóval reszkessetek, mert jön ha nem is a gyerekszáj, de a „dédiszáj”. 🙂
Az idő múlik
2009 szeptember 25. | Szerző: linecaro
Ez a főleg a naplóbejegyzéseim közt egyre nagyon időközökön látszik meg, meg azon is, hogy csak úgy repülnek a hetek egymás után, szinte észre sem veszem. Persze azért történik nálunk is ez-az, de semmi komoly, inkább csak a szokásos dolgok vannak fűszerezve hol az élet keserű sójával, hol meg édesebbnél édesebb pillanatokkal. Mostanában azért inkább a nyugis napok vannak többségben, habár Patrik gondoskodik izgulnivalóról, hétfőn pl. leugrott a 3. lépcsőről az oviba aminek az lett a vége, hogy vagy 3 napig sántított és kiszolgáltatta magát, aztán kedd éjszaka megcsípte a szemhéját egy szúnyog, amire allergiás, így csütörtökön már nem is ment oviba, mert feldagadt a szeme. Így ma is kényszerpihenőn vagyunk itthon, vagyis most csak én mert a férjem elvitte manót magával kamionnal lepakolni, engem meg itthon hagytak. Ki is élveztem a szabadnapot alaposan, pl sportoltam egyet, ugyanis elmentem vásárolni, bepakoltam a csomagtartóba és bedobtam a táskámat is csomagok mellé (persze kocsi kulcs a táskába), aztán bevágtam a csomagtartó ajtót, és abban a szent pillanatba leesett, hogy bezártam a kocsiba a kulcsot. Szóval vásárlás levezetéseként hazagyalogolhattam fel a hegyre. 🙂 🙂 Ja, mert busszal se tudtam hazamenni, mert ugyi a pénzem is táskába volt. 🙂 Lógott a nyelvem mire megjártam oda-vissza távot. 🙂 Na, ennyit csak a mai napról.
Egyébként hétfőn bedrótoztak, vagyis kaptam 24 órás ekg-t és vérnyomi mérőt. Annyit szenvedtem, főleg a vérnyomásmérő miatt, hogy még a mai napig is fáj a karom, mert állati szorosan tették fel. De a legdurvább az volt, hogy nem tudtam tőle aludni. 🙁 A lényeg, hogy kiderült, hogy semmi komoly bajom nincs, csak komolytalan. Tovább kell szednem az eddigi bogyókat és ennyi. Megint eljutottunk oda ahonnan elindultunk, vagyis, hogy stressz okozza a panaszaimat, szóval nyugodjak meg. 🙂 Igyekszem, csak elég nehéz, ha úgy érzem, néha kiszakad a mellkasomból a szívem, de próbálom elhinni a dokiknak, hogy semmi szervi bajom nincs, mert az elmúlt 3 hónapba végigjártam egy totális kivizsgálás-sorozatot és semmit se találtak. 🙂
Holnap egyébként szupi kis programunk lesz, mert megyünk örökbefogadási találkozóra. Már alig várom, mert tuti jó kis témák lesznek, az egyik „hogyan mondjuk meg”, ami lassan nálunk is aktuális lesz, mert a gyereket lassan fel kéne világosítani az ő kis szintjén, hogy ő miért olyan különleges számunkra, csak hát ez nem is olyan könnyű. A másik téma is érdekel, mert éppen a napokba vetette fel az uram, hogy gondolkodtam-e egy második gyerkőc örökbefogadásán és hogy ha úgy állnánk anyagilag akkor bevállalnám-e? Erre én rávágtam, hogy nem, mert most nem érzem, hogy bírnék még egy gyerekkel, de azért beleültette a bogarat a fülembe, persze jelenleg nyugodt szívvel nem tudok igent mondani, főleg a piszkos anyagiak miatt, de mostanában volt alkalmam megtanulni, hogy soha se mondjam azt, hogy soha, mert az élet nagy rendezőmester.
Halihó
2009 szeptember 15. | Szerző: linecaro
Két hetes hallgatás után újra itt. Jelentem élek és virulok! Nincs semmi különös mostanában, így aztán nem jön az ihlet se, hogy miről írjak, és hát semmitmondó bejegyzéseket meg nem akarok, így inkább hallgatok.
Kezdjük felvenni újra a ritmust is, mármint a gyerekkel az oviba, én a munkába, meg a férjuram hétvégi hazaérkezéseihez is lassan hozzászokunk és mostanra már jól vesszük a napi és a heti rendszeres programokat. Máskülönben mostanság „csak” a szokásos hétköznapi dolgok és gondok vannak, jelenleg szép, kerek és viszonylag nyugodt az életem. Habár most erre sokan tuti felszisszennek, és azt mondják, hogy magyarul szürke, de nekem ez tetszik, meg aztán ez is egy szín. Igaz? 🙂 Meg persze azt is érzem, hogy szinte szégyen bevallani, ha éppen jól van valaki, mert jó magyar szokás mindenki csak panaszkodik és sopánkodik mindenen. Na, azért nincs még megoldva minden problémám, de megcsillannak némi reménysugarak és hát szerintem becsülni kell azt a picit jót is ami mostanában jut az embernek. 🙂
A múlt héten voltam szívdokinál is, aki megnyugtatott, hogy van ritmuszavarom meg zörejem, vagy mi szösz. Szóval most a további kivizsgálásra várok 2 hetet, 1 hónapot, és közben próbálok meg-, és lenyugodni. 🙂 Gyerek is jól van, habár lefogyott majd 1 kilót, mert nem ér rá enni főleg az oviba, meg persze ott nem is könyörögnek neki annyit, mint én itthon. Szóval újra éhség sztrájkol manóka, de néha ezért sikerült megtömni valami rendes kajával. Sajna oviba néha Patrikom eldurvul és lökdösődésbe kezd és hát ovónénik szavát se hallja, adja az alkalmi süketet, persze ha 10 méterrel tőle elkezdeném suttogni, hogy cukorka, meg nyalóka, na azt tuti meghallaná. 🙂 Ez most egyébként is a mánia, hogy cukor, meg nyalóka, meg rágó és ezzel ki is merült azon élelmiszereknek a köre, amit szívesen megenne reggelire, ebédre, vacsorára és közte is bármikor, bármekkora mennyiségben. 🙂 Persze megint itt jön be a képbe a dédike, mert ha én nem adok neki és nem veszek neki, márpedig tőlem alig kap, akkor közli, hogy „nem baj, majd kérek a déditől”, és a dédi naná, hogy minden tiltás ellenére is ad. Dettó ez van tévével is, mert ha én már közlöm, hogy nincs tévézés, akkor bevonul a dédihez, aki azonnal átkapcsol neki valami szupi kis mesecsatornára. 🙂 Szóval küzdök a gyerekekkel rendesen, és még ilyenkor szoktam megjegyezni, hogy egyik már újra gyerek, a másik meg még gyerek, és akkor a férjemet még nem is számoltam bele a gyereklétszámba (pedig bele kéne). :)))
A humor gyógyít
2009 szeptember 7. | Szerző: linecaro
Szóval ha a humor gyógyít akkor én ma a gyógyulás útjára léptem ugyanis a neten annyi, de annyi állatságot olvastam, hogy könnyesre röhögtem magam. 🙂
A mai napi kedvencemet úgy gondolom megosztom veletek.
Mit csinál a nő, ha elvágja az ujját?
1.) gondolja: au
2.) bekapja az újját, hogy a vér ne csöpögjön a szönyegre
3.) a másik kezével elővesz egy sebtapaszt, leragasztja a sebet
4.) tovább megy.
Mit csinál a férfi, ha elvágja az ujját?
1.) Felordít: “A ku..!”
2.) Minél távolabb eltartja magától a kezét, mert nem tudja elviselni a vér látványát
3.) Segítségért kiált.
4.) (Eközben a szőnyegen egy szép nagy vérfolt keletkezik)
5.) Le kell ülnie, mert hirtelen furcsán érzi magát (eközben megérkezik a segíség vagyis a nő)
6.) Elbicsakló hangon közli, hogy kis hijján elvesztette az egész kezét
7.) Visszautasitja a sebtapaszt, mert “egy ilyen sebre ez túl kicsi”
8.) Titokban ellenőrzi az Egészségügyi Enciklopédiában, hogy egy felnőtt ember mennyi vért veszithet anélkül, hogy belehalna (eközben a nő elszalad a gyógyszertárba nagyobb tapaszért)
9.) Férfiasan tűri a sebtapasz felragasztását.
10.) Steak-et kér vacsorára, a vörösvértestek képződésének elősegítésére
11.) Óvatosan felteszi a lábát az asztalra (a nő közben süti a steak-et)
12.) Megállapítja, hogy nem ártana nehány sör a fájdalom csökkentésere
13.) Ellenőrzi a sebtapaszt, hogy vérzik-e még (közben a nő elszalad sörért a benzinkúthoz)
14.) Addig piszkálja a sebtapaszt, amig megint elkezd vérezni a seb
15.) A nő fejére olvassa, hogy nem tud rendesen sebet ellátni
16.) Nehezen lélegzik és jajgat, amikor a nő leszedi a régit és felrakja az új tapaszt
17.) Megállapítja, hogy sajnos az aznapi teniszezést le kell mondania, de teljesen véletlenül éppen aznap van a TV-ben az Európa Kupa döntő focimeccs (közben a nő törli fel a vérfoltokat a szőnyegről)
18.) Éjjel többször felkel ellenőrizni, hogy a seb nem fertőzödött-e el
19.) Ezért következő nap fáradt és ideges
20.) Megkéri a kedves kolléganőjét, hogy kötözze át a sebet, boldogan szívja be a nő együttérzését
21.) Két órával korábban elmegy a munkahelyéről az orvoshoz, hogy nézze meg, nem fertőzödött-e el.
22.) Jobb hangulatban megy este a barátokkal a kocsmába és a kérdésekre szerényen csak annyit mond: “Semmiség, nem kell törödni vele”
2009. augusztus 31.
2009 augusztus 31. | Szerző: linecaro
Esküvő, avagy kiderült milyen hiányosak az ismereteim a történelem és az irodalom területén
De ne ugorjunk ennyire előre, mert az esküvőig eljutni se volt leányálom. Szokás szerint férjuram hazaérkezett péntek délután, de közölte, hogy szombaton van még dolga. Igen ám, de én délután utaznék esküvőre, mi legyen a gyerekkel? Ha megnyerte, hát vigye alapon a páron elcipelte magával a manót dolgozni. Ergo fiúk reggel el munkába én meg otthon házimunkáztam. Persze esküvővel kapcsolatban bejött minden megérzésem. Kolléganők előző nap bejelentették, hogy ne öltözzünk csinibe! Micsoda? Azt hittem rosszul hallok, így csak azt ígértem meg, hogy se nagy, se kicsi estélyit nem húzok. Persze, naná csinibe mentem, na azért nem estem túlzásba, de megadtam a módját, annyira, hogy uram rám nézett és a szemeit rajtam felejtette. 🙂 Sőt, még ennél is továbbment, meg lettem dicsérve milyen csinos vagyok! 🙂 Hú, de jól esett! 🙂 Azt is eltaláltam, hogy 1 órával előbb ott voltunk, meg az is bejött, hogy az autóban uralkodó rend és tisztaság ismeretlen fogalmak voltak, sőt kolléganő vezetési tudását elnézve a kormány, a fék, a kuplung és a gáz pedálok is nagyon zavarták őt. 🙁 Arra jó volt az egész, hogy levonjam a következtetéseket: 1. ezentúl saját autóval megyek 2. akkor megyek amikor én akarok 3. úgy öltözök, ahogy én akarok. 🙂
Egyébként maga a fogadás, a polgári esküvő csodálatos volt, a díszítések, a csokrok meseszépek és hát a menyasszony és a vőlegény is szépek, mosolygósak és boldogok voltak. Na, de amiért örök emlék maradt számomra az esemény az a templomi esküvő volt. Annyit még életemben nem nevettem és sírtam, mint ezen a szertartáson, habár inkább a kabaré jelző jobban illett volna rá.
Az első percekben csak simán nem értettem mit motyog a pap, aztán egyszer csak tisztult a hallásom és megértettem, habár nem volt benne sok köszönet. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a hivatalos sablonszöveget tényleg hangosan, érthetően és viszonylagosan kevés „ő” betű felhasználásával bírta elmondani. Na, de az összekötő szöveget és sajnos a példabeszédet azt ott rögtönözte, elég gyér szókincsével, ami hemzseget a szlengtől és az „őőőőő” betűktől.
Iszonyat volt! Megpróbálom a beszéd főbb vonulatát szemléltetni. Elméletileg, mint utóbb megtudtam, Verne egyik regénye lett volna az alap, habár elég sokára derült ki és elég homályos az a rész is, hogy mi köze is van egy esküvőhöz, de végül csak kiderült. Kezdődött azzal, hogy megjelent a színen egy bálna, egy hajó, egy 15 éves hajóskapitány. Eddig érthető, szinte van is összefüggés a dolgok között. Aztán itt volt egy filmszakadás, mert befigyelt a történetbe Szent István és az ő jobbja, pap bácsi itt közölte, idézem: „Valószínűleg ezért, mert jobbkezes volt!” Itt már erőteljesen röhögtünk!:)))))))))))) Az a pont is itt volt, hogy az előzőleg figyelemelterelés céllal bekapott cukorkámat félrenyeltem és akkor már nem csak a röhögéstől és a sírástól fuldokoltam, hanem konkrét fizikális oka volt, történetesen a bazi erős mentolos cukorkám keresztbe állt a gigámba. Persze a sok röhögés és a rekeszizmaim intenzív mozgással bedolgozták a cukrot a gyomromba, és immár ott fejtették kis hűsítő hatásukat, szóval esetemben úgy szólt volna a mondás, hogy: nem a szádba olvad, hanem a gyomrodba. :)))
Jött az újabb kanyar, vissza eredeti kerékvágáshoz a hajóhoz és jött a csattanó, csak kiderült, hogy az iránytű a közös vonulat. Ugye értitek iránytű, házasság, helyes irány. 🙂 Halleluja!!! Ez is megvolt és még tanultam is. Pl. most már tuti elolvasom Verne ezen írását, hogy tudjam miről is van szó, és már azt is tudom, hogy Szent István jobbkezes volt. ha-ha-ha 🙂
Sajnos a hivatalos szövegeket összekötő beszédek során még így is kénytelenek voltunk mellőzni a magasztos érzést és eszméket, mert volt hogy az eskü szövegéről eszébe jutott a papnak, hogy jártak nála német vőlegények, akiket nem adott össze, de a legszomorúbb, hogy sajnos még fennhangon el is mondta, és e átvillanó gondolatot nem fojtotta magába. Mi van????:(
Kb. itt nézett hátra ránk megvetően egy rokon, majd elsüllyedtem szégyenembe, de a végén megnyugodva konstatáltam, hogy az ő válla is rázkódik a nevetéstől. :)))))
Majd újabb hasznos információkra tehettünk szert, mert kiderült, hogy „az arany a legnemesebb acél” :))))))) ami ellenáll a mosópornak, az Arielnek, a mosogatószereknek, pl. a Purnak, a férfi esetében meg, ha mezőgazdaságban dolgozik, akkor a földnek, ha autószerelő, akkor meg az autószerelési cuccoknak. HA-HA-HA HI-HI-HI :)))))))) Na ez volt a vég!
Itt már két embertípust lehetett megfigyelni. Az első típusba az tartozott, aki nem bújt senki és semmi mögé, de csak mert nagyon elől ült, így hát más megoldás nem lévén, teljes magassággal beletemetkezett egy csomag papírzsepibe, azzal a megtévesztő céllal, hogy ő biza sír, ami félig igaz is volt, hiszen a könnyei valóban potyogtak, csak éppen nem szomorúságában. :)))) A másik típusú ember, amit jómagam is képviseltem, elbújt vagy az előtte ülő mögé, vagy egyszerűen csak a pad alá csúszott és hangtalanul, rángógörcsökbe fetrengett és zihálva vett levegőt. Egy közös volt mindkét típusba, oldalra senki nem nézett! Ennek nagyon egyszerű oka volt, mégpedig ha ránéztél a melletted ülőre, akkor kaptál újabb nevetőgörcsöt, ahogy megláttad a szomszédot lila fejét, amint próbál egy pézsébe légcserélni, és visszatartani a kitörni készülő röhögést.
Mit is mondhatnék mást, mint hogy a végén mindenki felpattant és szabályosan kirohant a templomból, a friss levegőre. :)))))))
Egy dolgok azóta se értek, hogy a menyasszony és a vőlegény, hogy bírta ki röhögés nélkül, habár el tudom képzelni, hogy ők forrtak a dühtől, hogy ennyire elcseszték az esküvőjüket. De egy tuti biztos, ezt mindenki megemlegeti és nekem is felejthetetlen élményt adott. 🙂
Más: Persze senki ne higgye, hogy e humoros beszámoló (legalább is annak szántam) összefüggésbe van egészségi állapotom javulásával. Sajna a szombat délelőtt nagyon nem voltam jól, de azt erős házimunkával próbáltam ellensúlyozni, ami sikerült is hiszen délután már kutya bajom se volt. A vasárnap az szuper volt, sehol egyetlen egy szívdobbanás-érzés, sehol egy fájás, szédülés. Ma viszont úgy töltöttem a délután, hogy „a mindjárt fájni fog a fejem”, és „a mintha szédülnék” kettős érzése között nem tudtam dönteni. Ez van most! Sajna kardiológiára még mindig nem tudtam időpontot szerezni, pedig ma kezdett a doki, így vannak elképzeléseim, hogy mikor is jutok be hozzá. Gyerek legalább jól elvan, ma már jó sok kispajtás megkezdte az ovizást, és beköltöztek az új csoportszobába is, ami nagyon szép, nagyon tágas, igaz jön még hozzájuk 10 kisovis. 🙂 Közben persze elkészült a majdnem felújított konyhám is, mert felkerült az öntapadós tapéta. 🙂
2009. augusztus 27.
2009 augusztus 27. | Szerző: linecaro
Ma megint itt, de ne szokja meg senki, csak gondoltam mielőtt belevetem magam a hétvégébe még adok egy életjelet magamról. Szóval élek és virulok! Ma annyi, de annyi agykontrollos zenét, meditációt és hanganyagot kaptam, hogy szerintem ha most elkezdeném hallgatni, akkor a következő két hetet alfába tölteném. 🙂 De sebaj! Majd végigcsinálgatom, végighallgatgatom őket, hátha segít valamit. Persze úgy elég nehéz pl. éjszakai alvást is tervezni, hogy a gyerek folyamatosan hozzám költözik a franciaágyba, és rólam köztudott, hogy nem tudok a gyerekkel egy ágyba aludni. Szóval ha a szívdobogás érzésem miatt nem tudok aludni, akkor jön a gyerek és nyomul rám egész éjszaka. 🙂 A hajnali ébresztőről meg a kedvenc szomszédom gondoskodik /a lopós HP 🙂 /, mert van új kutyája és macskája és a kis dögök (bocsi a tisztességes állatoktól és tulajdonosaiktól) hajnalba rákezdenek (társasházi övezet ugye), de a szomszéd se res, mert ordít velük, hogy aszonya: „rohadt dög kussoljál már” (láttátok ugye, idéztem!!! és ő a gazdi!!!!). Ergo ha nem a kutya ugat, akkor a HP ordít, vagy a macska szökik el és HP újfent ordít: „Naomiiiiiiii!!!!! Gyere hazaaaaaa!!!!!” 🙁 🙁 ÁÁÁÁÁÁ! Pedig talán mondanom sem kell, hogy hajnal tájt tudnék igazán alukálni. 🙁 Ja, azt mondtam, hogy ellopott virágom is előkerült. Bezony ám! Kitette a HP a lépcsőházba, mert szegény 10 éves(!!!) virágomat kinyírta!!!! 🙁 Sírni tudtam volna mikor megláttam! Na, a férjem se hagyta annyiba, azért megmondta neki finoman, hogy a száraz kóró, amit kitett az ajtaja elé, na az volt az a virág, amit kerestem rajta. 🙁 Persze, mondjuk sokra nem mentünk vele, de legalább már tudja mihez tartsa magát, igaz annyi alvilági figura veszi körül mostanában, hogy mindenhová gázsprayt telepítettem, biztos ami biztos és az is tuti, hogy ha kell használni is fogom. 🙂
Hétvégi kolléganős esküvőre is lázasan készültem eddig! Ma ugyanis már kezdett elmenni a kedvem. Van egy másik kollegina, aki szintén jön, de komolyan mondom kezdi elvetni a sulykot. Először is azt hiszi, mi leszünk a díszvendégek és ezerrel nyomja mennyasszonynak, hogy a vőlegényt feltétlenül mutassa be nekünk. Nem elég ám neki, hogy ott leszünk a szertartáson és látjuk őket, meg akar vele ismerkedni! De minek??? ÁÁÁÁ! Aztán feltett szándéka, hogy menjük az ő kocsijával, ami köztudomású, hogy egy trágyadomb, ergo kiöltözve nem kívánja egyikünk szervezete se, a ruhánkról már nem is beszélve, és a mai nap folyamán felhozott érvek az én kocsim és az én sofőrséget mellett süket fülekre találtak. ÁÁÁ! Na, és az indulásról is kicsit más fogalmaink vannak, mert ő ott akar lenni esküvő előtt 1 órával. De minek!!! Komolyan úgy készül a nagy napra, mintha ő is érintett lenne. Hát nem tudom, hogy fogom kibírni, sőt már azon is erősen gondolkodom, hogy el akarok-e menni, persze egy ilyen baromság ellenére is elmegyek, mert úgy érzem ott a helyem, olyan régi kollégák vagyunk, meg egyébként is! Ja, és legjobb poén olyan kollégák részéről, akik még csak a fáradtságot se veszik, hogy eljöjjenek: csináljatok ám fényképeket! Naná, viszem a teleobjektívvel felszerelt masinámat és miközben a mennyasszony elhalad mellettem a képébe villantok, hogy kedves kollégák láthassák, nehogy belehaljanak a kíváncsiságba. 🙂 Hát nem! Sz@rom le, ki mit akar! Nem azért megyek oda, hogy kielégítsem a mások kíváncsiságát, hanem hogy részese lehessek az ő boldog pillanataiknak. Jaj, persze tudom ám, hogy én gondolkodom néha furcsán!
A mai alvással remélem nem lesznek bajok, mert megint gondoskodtam arról, hogy a festékszagtól beájuljak, ugyanis ma lefestettem a két konyhaszekrényemet és vettem szépséges öntapadós tapétát és terv szerint a hétvégén rásimítjuk a szekrényajtókra, szóval konyhabútor felújítva és csak 2000 Ft-ba került. :)) Ha szép lesz, majd megmutatom. 🙂
Na mára ennyi! Mindenkinek kívánok szép hétvégét!
2010. febr. 01.
2010 február 1. | Szerző: linecaro
Közmondások és az igazság
Jelenleg csak közmondásokba tudok beszélni, mert tényleg tudtak ezek a régiek valamit, mert mindenre volt valami jó kis mondásuk. Pl.: Ami elromolhat, az el is romlik. Ez nálunk is így van, mert rögtön az év első hetét kezdtük egy hajnali fél 3-kor kivitelezett csőtöréssel, majd folytatódott azzal, hogy számítógép újra bemondta az unalmast, a lila kis corsánk műszaki vizsgája 100 eFt lenne, ja és a kenyérsütőm is akadozik és csak erős koncentrálásra és sűrű imákkal képes keverni, és sütni. Na, és hab a tortán, hogy a férjecském egy kollégája, aki eméletileg ugye hivatásos kamionsofőr, szépen megnyomta a másik autónk hátulját, pedig csak 2 percet ült benne. ÁÁÁÁÁ! Pancser! De komolyan, ki az a sőför, aki egy tolatóradaros kocsival nekitolat egy betonoszlopnak, mert nem tudja mi az a csipogás a kocsiba. Pancser! Kb. azt hiszem ennyi és nem hagytam ki semmit.
Egyébként más gondunk egyenlőre nincs, legalább is nem tudok róla. 🙂 Sajnos a gyerkőc körül volt egy kis probléma, mert vagy hónapig minden éjszaka bepisilt, amit elég nehezen toleráltam, de aztán kiderült, hogy a matrac amin fekszik nem valami jól szigetel és fárzott anygalom, így egy pléddel áthidaltuk a problémát és azóta minden majdnem happy. Ennek kapcsán rájöttem, hogy eléggé nem egyeznek a nevelési elveink a férjecskémmel, sőt nem hogy nem egyezik, de néha totál ellentétesek. Éppen ezért kicsit kétségbe is estem, mert elég nehéznek tűnik közös nevezőre hozni a dolgot. Ez a különbség a karácsonyi nagy szabink alkalmával bukott ki, hiszen vagy egy éve nem voltunk ennyit együtt. Szóval rájöttem, hogy uram eléggé türelmetlen a gyerekkel és elég hamar felidegesíti magát. Persze azóta apró lépésekkel haladva, de mintha elkeződött valamiféle változás minden téren. Sajnos nekem is rá kellett jönnöm, hogy nekünk kell a gyereket nevelni és nem fordítva. Persze elég nehéz nekem is türelmesnek és nyugodtnak maradni, miközben már vagy 14 órája fennt vagyok, túl egy dolgos hétköznapon, a napi házimunkán, a dédi és a gyerek ellátásán, és még akkor is legyek megértő és nem üvöltsek én is miközben a gyerek pl. a földön pörögve követel mondjuk egy cukrot épp a vacsora helyett. Nehéz, de hát mégis csak én vagyok a felnőtt és a gyereknevelés szépsége, hogy ez egy 24 órás szolgálat. Persze az hogy mi ketten a párommal nem egyforma véleménnyel vagyunk alapvető kérdésekben, pl. mi legyen mondjuk a bünti piti dolgokba, vagy hogy a nem az tényleg legyen nem és véletlenül se forduljon át némi hiszti és könnycsepp hatására igénné, és még folytathatnám. Szóval néha úgy érzem, hogy saját magunk alatt vágjuk a fát és a büdös gyerek totál tisztán látja a helyzetet és ki is használja alaposan. A legújabb agymenet találmányom, hogy suttogok. Sajna pár hete úgy nézett ki, hogy se szép szóval se hangos szóval nem értem célt a gyereknél, mert egyáltalán nem fogadott szót és totál úgy tett, mind aki nem hallja, így hát taktikát változtattam, elkezdtem suttogni. Ez nagyon bevállt, mert egyszer csak a gyerek már nem üvöltött és hisztizett teljes tüdővel, hanem ahogy álltam előtte és suttogtam hozzá, egyszer csak elhallgatott, mert rájött hogy nem hall. Édespofa csak nézett a nagy szemeivel és bámult rám, hogy akkor most mi van. 🙂 Hihetlen volt, onnantól kezdve figyelt rám, mert legalább kíváncsi volt a mondandomra. Azóta is alkalmazom a ez e technikát. Egyenlőre jól haladunk, és csak apró lépésekkel, de egyre kevesebbszer fordul elő, hogy fel kell emelnem a hangom, és egyre többször az, hogy első szóra szót fogad, és mintha kevesebb lenne a hiszti is. (csak el ne kiabáljam) Közben persze ezerrel dolgozom rajta, hogy közös nevezőre hozzam az uram és a magam nevelési elveit, terveit, de hát majd csak sikerül valahogy megállapodni.
Oldal ajánlása emailben
X